Popinapló

Megint a készségfejlesztőben

Ma megvettem a bérletet a készségfejlesztőbe.  Vagyis a játszóbölcsibe, mert én úgy hívom. Így  500 Ft lesz 10 alkalom, egyébként 700 lenne. Eltűnődtem, hogy ki fogok e bírni ezzel a pocakkal és - méginkább - ezzel a "vázrendszerrel" ennyit.....dehát heti két foglalkozással számolva az csak cirka öt hét....elvileg mennie kellene. Akár még egy  másik bérlet is belefér....Anna ellenére, hogy abban az űrhajós kiképző forgó bizgentyűben már ma is a foglalkozást tartó Néni pörgette Rékámat (annak legnagyobb gyönyörűségére, repetázott is háromszor) és az óriás labdás játékok egy részét is átvette tőlem, amiért hálás voltam. Ja igaz  is, a hasravágódást is rendre kihagytam, mint ahogy a leguggolások többségét szintén a körbekörbejátékoknál.

Réka most is jól érezte magát, akár naponta is járhatnánk, ha rajta múlna. Valamivel mintha kevésbé lett volna zabolátlan,  még a nevét is elárulta (igaz, Annát mondott a huncut) jobban figyelt a feladatokra, a mutogatós mondákákban partnerem volt....szóval jófej csajszi volt. Továbbra túlárad benne az energia és az életöröm, aminek sikongatások formájában ad hangot, de a múlt alkalomhoz képest ez is finomodott.

Szóval elégedetten és fáradtan tértünk haza. Egyébként nagy pozitívum, hogy közterületen szépen viselkedik, figyel arra amit mondok és azt is csinálja. A buszon megül nyugodtan az ölemben és kíváncsian tekinget, ha megszólítják, hófehér fogait villogtatja (szóval vigyorog)...Meg vagyok vele elégedve.

Beszédfejlődéséről írnék még egy picit, mielőtt elfelejtem lejegyezni, no ez olyasmi, ami  anya szívemnek nagy élményt hoz napról napra.

- újabban mondatokban IS beszél, igaz, vannak amolyan sablonjai, pl.

"Nincs kakaó, csak tea van."  vagy

"Nincs kaka, csak pisi van."    vagy

" Nincs kaka, csak puki van."

"Oda nem jó, ide jó" (puszit csak az arcára lehet adni, nem ám akárhová)

Bocsi, most csak ezek hoppantak az eszembe nagyhirtelen....

- érdekes továbbá, hogy az állatok közül melyeket mond tisztán és simán:

pl.: bogár, béka, gyík, cica, gyóki (kígyó), pók, kuka(c)  .... (a teljesség igénye nélkül)

- vannak napok, amikor szókincsrobbanást hajt végre. Én már csak úgy hívom, amikor egyik napról a másikra várépítés közben elkezdi sorolni:

koszka (kocka), kör (a hengert hívja így, szerintem a matektanárok még megbocsátanák neki), híd (az a hídalakú elem), fékör (félkör - ezt nem magyarázom)... holott életében addig soha ki nem ejtette egyiket sem.

- a számokat jól ismeri 1-10-ig, külön-külön is felismeri őket. Ha számolásra biztatjuk, a kilencet mindig kihagyja, még a létezését is tagadja. De tényleg!

- ha az ABC-t mondjuk el neki (leegyszerűsítve mondjuk az angol abc által használt betűkre), és közben meg-megakadunk, tudja folytatni.

- elkezdtünk együtt énekelni. Kedvence az Erdő, erdő, erdő.....Úgy néz ki a dolog, hogy én éneklem, de minden sor utolsó szavát meghagyom neki. Tehát az ő szerepkörébe tartoznak az alábbiak: - erdő....erdő....abban.....tizenkettó....pipipi (a madár még nem megy).....babámna......anlyalo..........neeeem (ezt toldja oda a "nagyon" helyett.)

A várandós Popi

Nagyjából a kezdetektől "edzük" Popit, hogy hamarosan kistestvére lesz, egy ici-pici tündibündi baba. Mondandónkhoz próbáljuk sugározni, továbbadni a Majdnemnővérkének azt az életörömet is, amivel ez az egész jár. No nem mintha erre nevelési célból szükség lenne, hisz Popi még nincs teljesen képben, mit is jelent ez majd a hétköznapok (és nem hétköznapok) szintjén az ő kis életében és világrendjében...dehát tudja a gyerek, hogy a kistestvér az jó dolog és nagyon várjuk, ergó várja hát ő is örömmel és szeretettel.

Popi hamar vette is a lapot, oké, ha anya és apa mondja, akkor biztos úgy van: Kistesó közeledik. Ha társaságban szóba jött a kistesó kérdése, és Popit fogták faggatóra, mi a helyzet az utánpótlással, Rékám csak hanyag eleganciával megveregette a pocakom (egy idő után fel sem nézett a játékból, csak úgymond felém nyúlt vagy mutogatott) és minden ment tovább, ahol félbeszakadt, lásd várépítés, macskaetetés, kutyasétáltatás babakocsiban...bármi. Baba nő anya pocakjában, na és?? - gondolhatta,  és ezzel a téma részéről le is volt zárva.

Kissé új fázist jelentett a történetben, ahogy a PicurLak elkezdett félreérthetetlenül gömbölyödni. Valahányszor Réka az ölembe kucorodott, szembetalálta magát a Kistesójával, mire kérés nélkül két kis tenyerét a pocakomra helyezte és finoman megsimogatta....majd kissé vadul rávetette magát és össze vissza csókolta. Ez máig megmaradt és egészen könnyzacskó ingerlően megható ez a hozzáállás, hiszen erre nem lett "beidomítva", zsigerből ered reakciója....

Aztán jött az AnnaPetiGergő mánia, nem sokkal karácsony után, amelyben nem egyszer elhangzik, hogy nőni kezd anya pocakja és benne a kisbaba.....majd meg is született a kisbaba....) Láttam Rékán, hogy elgondolkodtatja a történet, nem hiába olvastuk már el talán százszor is.

A legújabb fejlemény ügyünkben nagyjából azután kezdődött, hogy anya pocakja határozottan dinnyés formát öltött, illetve megjelentek az első kistesóhoz tartozó holmik is lakás majd ruhaszárítószerte...Anya előszedte a Smoby-s bébijátékokat, csak úgy ellenőrzés szintjén, hogy vajh működnek e elemileg. És nem elhanyagolható tényező, hogy Apa egyre többet tapasztja tenyerét Anya hasára, hogy megtapasztalja, hogyan rúgkapál a pocakban a kistesó. Vagyis kisebbik gyermekünk egyre inkább jelen van az életünkben.

Ezzel egyidőben egy este Popi kijelentette nagy határozottan, az ő pocakjában is van egy baba. Ketten várunk immáron babát. Próbáltuk magyarázni, hogy dehát Apa hasában sincs baba (az lenne ám az orvostudomány nagy vívmánya), mi több, Papa és Mama hasában sincs baba (az meg a másik csoda lenne), és felsoroljuk az összes ismert embert és állatot, aki csak megfordul a fejünkben. Nohát egyik sem várandós, terhes, vemhes stb....De Popi hajthatatlan. Ahogy Anya egyre várandósabb, Popi meggyőződése is egyre mélyebb, hogy velem sorsközösséget vállalva baba lakozik a hasában. Már arra is fel vagyok készülve, hogy Annamódra egy nap be is töm valamit a blúza alá, nyomatékosítva kismama mivoltát...

Kíváncsian várom, hogy májusig még hány stáció van előttünk? Hogy a május utániakról ne is beszéljek....

Utolsó rész

A napokban megvilágosodtam, hogy az esküvői beszámolóm utolsó részét annak idején sosem sikerült megírnom. Mással is adós vagyok, nem ez az egyetlen, amit még nem fejeztem be, de ez az első, amit pótolok.

Emlékeztetőül a 6. rész (a többi a novemberi bejegyzéseknél, aki esetleg végképp lemaradt a történetről és kíváncsi)

Újabb adagnyi élvezetes fotózás után autóba pattanunk és irány a templom. Mi vezetjük a konvojt, de nem keltünk különösebb feltűnést, a Vőlepény ragaszkodott a feldíszítetlen menyasszonyos-vőlegényes autóhoz. Persze aki bekukkant az autóba, az látja, mi a helyzet, hisz alig van odabenn szabad légköbcenti, amelyben nem a szoknyám vagy a fátylam libbenne...

Egész nyugodt vagyok, Réka a hátam mögött elpilled és édesen alszik, mint egy földre szállt angyal. Apa megpendíti, hogy izé...nem kellett volna megtanulni azt az esküt? Mármint szövegileg.  Mondom nem, dehogy. Dehát akkor miért nyomta a kezünkbe a Lelkészúr a gépelt szöveget??? Hogy ne bőgjem romjaira szét a sminkem. Ergó ne torkolljon a szertartás hisztériás rohamba a menyasszony részéről. Hát azért. Tibi ragaszkodik az álláspontjához. Meg kellett volna tanulni a szöveget. Minek, ha egyszer előolvassa a lelkészúr?- kérdezem, mint kettőnk közül a református hitű. Nem is olvassa elő, nekünk kell elmondani. - vágja rá Apa, az okos katolikus. Grrrr.....Hm....már nem is vagyok olyan nyugodt? Tuti, hogy meg kellett volna tanulni. - csap egyet a kormányra a vőlegény. Csak 98%-ban vagyok benne biztos, hogy igenis van előolvasás, de azért megnyugtatom a LeendőFérjet, hogy megkérdezzük a Lelkészurat, ha hármasban leszünk (úgy nem annyira ciki), és megnyugodhat.

Odaérünk a templomhoz, újra helyére rázom a ruhám, ellenőrzöm a sminkem és a fátylam....elfogadható. Rám férne még egy kis szájfény, de nincs türelmem a kivitelezéshez.  A templom kapuja felé pillantok, LelkészÚr már vár bennünket....és pont akkor egyszer csak megszólalnak a harangok. Valami fojtogatja a torkom, finom könnyfátyol kerül a szemembe...ajjajjjajjjjj....hogy mondom én el azt az esküt? " Hozzá hű leszek....véle megelégszem....vele tűrök, vele szenvedek....egészségben, betegségben......holtomiglan, holtáiglan hitetlenül el nem hagyom......"

Bevonul minden vendég a templomba és helyet foglalnak. Csak mi maradunk hárman a Lelkészúrral. Illetve a FotósTimi az utolsó pillanatban mégis a kezembe nyomja a pelerint, hideg van a templomban. - mondja és ő is eltűnik a kapu mögött. Már indulnánk befelé, amikor eszembe jut az eskü. Mi nem tanultunk meg, ugye nem baj? Deeeehogy baaaaj!- felel a LelkészÚr és már fordul is megint a kapu irányába. Felhangzik az orgona és béke árad szét bennem, ahogy az Úr asztala felé haladunk. Hihetetlen béke. Nem tudom, mi lesz az eskümmel, bőgök vagy nem, de már nem is számít.....

És akkor a befejezés

Már javában folyik a szertartás, amikor rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, mi zajlik körülöttem. Csak állok, mint bálám szamara, talpig fehérbe csavarva és fehér hómező az agyam.

A lelkészúr beszél, örömszülők szipognak, TimiFotós kattogtat, orgona szól, lelkészúr folytatja, örömszülők orrot fújnak, kántor énekel, lelkészúr meleg szavakkal szól hozzánk....és nekem valahogy nem sikerül koncentrálnom. A saját esküvőmön! Szégyen....Azért erőlködöm, így elcsípek szép momemtumokat, de nem igazán sokat...

Ahogy emiatt csaknem kitör rajtam a frusztráció, arra kapom fel a fejem, hogy Apa esküje következik. Hogy hogy hogy??? Mit hallok? Csak neki kell elmondania a szöveget? Akkor van remény, hogy méltósággal hagyjam el a templomot, semmi szétfolyt szemfesték és menyasszonyt összetörő könnyzápor. Apa keze kicsit szorosabbra kulcsolódik az enyém körül, ahogy ismétli a sokszor átvett mondatokat, de a hangja tiszta, erős és...és valahogy lelkemet megérintően CSODÁS. (Ma is hallom egyébként. AZ a hangja most is a fülemben cseng.)

Aztán felém fordul Lelkészúr, tehát mégis én jövök. Félreérthettem valamit lányos (asszonyos!) zavaromban. A hangom furán cseng, idegenül, tán nem is teljesen az enyém, ám biztatóan higgadt. A második mondat után felébred bennem a remény, hogy mégis menni fog az az eskü bőgés nélkül is.

"Én… ......., esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten, hogy …........t, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből megyek hozzá, Isten törvénye szerint feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom.....

Apa keze immár szinte szorítja az ujjaimat, így próbál bátorságot és biztatást áramoltatni felém. Aztán a "hitetlenül el nem hagyom" táján befigyel némi fáziskésés, vagyis rövid hatásszünet után vagyok csak képes elismételni a Lelkészúr után a mondókám, de nem sírok...És már nem is fogok.

"..hanem teljes életemben hűséges segítőtársa leszek. Isten engem úgy segítsen. Ámen. "

Nincs könny. Csak megkönnyebbült mosoly. Még át is esem a ló túloldalára, mert mint utólag kiderült, elfeledkezem az ámenemről...

Orgona hangja szól, majd himnusz és mire felkapom a fejem, már a templom előtt fogadjuk a gratulációkat, készülnek a csoportképek.

Ismét autóba vetjük magunkat, babás pocakom nem görcsöl tovább. Amit érzek az jóleső fáradtság, öröm, boldogság....és alig várom, hogy megérkezzünk a vacsora helyszínére, szót válthassak szeretett rokonaimmal és barátaimmal.

Nagy  csinnadrattát nem csapunk, csak olyasmit, ami a mi (Tibi és én) igényeinknek megfelel. Finom a vacsora, csodásak a nászajándékok, jót beszélgetünk a vendégekkel, de az este 10 óra már otthon talál bennünket. Levedlem - jelentős férj segítséggel - fűzős ruhámat és vállfára akasztom. No, ilyen sem lesz többet rajtam. Legalábbis remélem... - állapítom meg tűnődve. Aztán beesem a zuhany alá és úgy érzem, még soha nem voltam ilyen fáradt. Ám ragyogó, tökéletes napunk volt, amelynek minden perce élmény marad.  Csodaszép emlék...

Gesztenyepürés Pöttyös Popi

Csendes hétvége áll mögöttünk. Vasárnap gesztenyepürés - almásréteses összeröfföt tartottunk nálunk a nagyszülőkkel. Ennek tiszteletére még szoknyát is húzott a kisasszony, hogy csúcsformájában tetszelegjen a vendégei előtt. Apa persze lelkesen fotózott, bár Réka lassan elérkezik abba a fázisába, amikor menekül és bújik a lencse elől...és csak némi trükkel és játékkal lehet róla értékelhető fotót készíteni (azaz amin nem háttal áll, hason fekszik stb.)

Nagy kedvence újabban a gesztenyepüré, a csemege nevének puszta megemlítése, lebegtetése csodákat tud művelni Réka engedelmességén, jóformán bármire rá lehet venni, ha előtte beígérünk egy adagot neki, úgyhogy készültek végül szép fotók, azt hiszem.

Később szánkózni indultunk, ám miután Apa másodszor is a hóba borította Rékámat, az már nem ült vissza tartósan a szánkóra, inkább kötelességtudóan húzta azt, aminek örültem, legalább némi mozgástevékenységet is sikerült aznapra teljesítenie.

Este a frissen beszerzett babakelengyét nézegettünk Rékával. Megfigyelhette, hogy aznap már sokadszor hajtogatom szét-, majd össze, megint szét megint össze a mini rugdalózókat, kombidresszeket, kocsikabátokat (stbstbstb.), mert maga is jól elvolt a valószínűtlenül pici gúnyákkal. Majd egyszer csak azzal lepett meg, hogy az mondta: "Nem Jéka babáé, pici babáé." Azzal a pocakhoz próbálta sorra minden egyes darabot. Imádom!

Nem babázik

Tényleg nem babázik. Ellenben ez a baba tud többek között sírni is, és ha ilyesmit követne el (márpedig elkövette, mert Popim nemes egyszerűséggel ráült), akkor hatalmas empatikus érzéssel ad neki narancslevet vagy tejet, mikor melyik butykos van elérhető közelben. És ráadásul néhány vígasztaló veregetést is mér a baba hátára. Majd egyszerűen megfeledkezik róla. Egészen addig, amíg újra rá nem lép vagy ül...

Réka előadja a hiperaktívot

Hosszú idők óta először, tegnap elvittem Rékámat egy 2-3 éveseknek szervezett foglalkozásra. Amolyan készségfejlesztő megnevezése van a dolognak, bár én elvittem volna bármire, ahol gyerekek között lehet végre egy kicsit és nincs tömeg. Mert azon volt a hangsúly, hogy TÁRSASÁGBAN legyen, és ne csak az én társaságomban...

A foglalkozás során csak két percig volt icipicit megszeppenve, amikor be kellett volna mutatkoznia a másik 5 gyerkőc és anyukája/nagymamája előtt. Akkor alig hallhatóan megnevezte magát, mint Nem...... Korrigáltam, miszerint Réka névre hallgat eme Kétéves.

A foglalkozás állítólag egy órás volt és való igaz, 11-kor érkeztünk, délben távoztunk, mégis olyan hamar eltelt, mintha fél óra sem lett volna az egész. Ez jó pont, azt hiszem.

Ami Réka viselkedését illeti, arra nehezen találok jellemzést. Meglepett a kiscsaj. Először is eltérően a többiektől, eszébe sem jutott, hogy az ölembe üljön, mindig ott ácsingózott a foglalkozást tartó Néni előtt, nyújtogatta a nyakán kíváncsian. Vagy ha nem, akkor tornádóként száguldozott a teremben és a feladat pörgető erejétől függően akár még sikoltozott is. Fülsiketítően...Vagy ha egyik sem, akkor kihasználva két feladat közötti "holt időt" birkózott és fogócskázott valamelyik kisfiúval. Mindenesetre megállása nem igen volt. Az sem igen izgatta, hogy én ott vagyok vagy nem. Egyáltalán nem.

Hagytam szabadjára, hogy  kibontakozhasson az én zabolátlan kiscsikóm, jobb nem nagyon jutott eszembe tanácstalanságomban. Vártam, hogy majd kitombolja magát, lehiggad, ha a társaság feletti öröme csitul, de az kitartott 60 percet simán. Ha feltartotta volna a foglalkozás menetét, csak akkor rántottam némi nyomatékkal az ölembe és mielőtt felháborodottan visított egyet, elmagyaráztam neki, hogy figyeljen csak oda a Nénire, már a következő feladatnál tartunk! Ez többnyire hatott.

Összességében borzasztóan élvezett minden feladatot, lubickolt a társaságban, a sok új ingerben és benyomásban. Mindig érdeklődve várta, mikor mit kell csinálni. Talán túlzottan is. A többi gyerekhez képest 300%-kal több energia tombolt benne.

Azért ügyes-okosan tette a dolgát is többnyire, ahogy kell. Különösen büszke voltam rá, amikor színes építőkockákat kellett elhelyezni a színüknek megfelelően rendezni, Rékának nem kellett megmutatni, melyik szőnyegcikkelyre pakoljon.

A buszozás oda és haza külön bónusz jutalom volt Rékám számára, olyannyira, hogy leszálláskor élénken tiltakozott, hogy neeeem és neeem akar még leszállni. Mivel nem a végállomáson lakunk, illetve egyedül még nem találna haza, az meg macera, ha a rendőrség hozza, ezért kénytelen voltam leszedni a buszról. Szomorúan integetett utána...Fura egy gusztusa van, jobban szeret buszozni, mint autókázni...Habár ez még valószínűleg csak az újdonság ereje.

Itthon, amíg aludt, átfutottam a neten a hiperaktivitás tüneteit, mert valami ezzel kapcsolatban motoszkált a fejemben, látva a foglalkozáson tanúsított  viselkedését....Aztán megnyugodva elszűrtem, hogy az enyém gyereknek ilyesmije nincs. Inkább csak sokkal nagyon igénye lenne szegénykének a társaságra. A szülésig hátralevő időben igérem, sűrűn ellátogatunk ezekre a készségfejlesztő foglalkozásokra, ahogy csak erőm engedi.

Csóka

Csóka! - rikkantja Réka minden alkalommal, amikor úgy dönt, leken nekem egy puszit. Vagy többet, akár egy egész sorozatot. Az ölembe fészkel, a számára megfelelő pozícióba dönti a fejem, a szemeim közé néz huncutul majd megerősítésképpen, hogy tudjam és felfogjam mi következik, megismétli: Csóka. Azzal neki is esik a képemnek csöpp szájával.

Először nem is tudtuk kisilabizálni, mit mond. Inkább cókát ejtett, esetleg tsókát....aztán kialakult nála ez a csókázás...amit megint nem értek, mert a csók szó, mint olyan, nem igen hagyta el a szám mostanában. Bár ebben persze nem lehetek teljesen biztos....de annyi önismeret már talán csak szorult belém bő 34 év alatt, hogy ezt megállapítsam.

Szóval akkor kizárásos alapon valószínűleg a tévéből szedhette ezt a csók szót, hisz bár a műsorok nem kötik le, annál inkább a reklámok....  (Jajjj, ugye nem a Csók és Szerelem??? A hüvelygombás reklám lenne a bűnös???? ), Hallotta, megtetszett neki és aztán a maga szája íze szerint csókává fejlesztette tovább. Ez a gyanúm.

Apa már részletekbe menően elemezte a csók és csóka közötti fényévnyi jelentésbeni távolságot. Szexuális felvilágosítást éppen nem tartott a Kétévesnek, de madártani és néprajzi ismeretekből fejtágítást Popinál annál inkább. Hogy tudniillik a csóka miről és hogyan ismerszik meg és mi köze is van a varjúhoz.

Popi minderre fittyen hány és továbbra is zabálnivaló csókázással kapaszkodik a nyakamba, pattan a hátamra, kúszik az ölembe, hogy megadja, ami bizony jár nekem. Napjában sokszor.

Sétára fel!

Sport babakocsink második hónapja porosodik a kapubejáróban. Kéz a kézben ejtjük meg napi egészségügyi kiruccunkat Popival. Ha Molly kutyája is velünk tart (alaposan becsavarva egy takaróba persze, nehogy megfázzon), akkor ezt nehezebb kivitelezni, de Popi miatt nem kell aggódni, mindent megold, mint akinek legalább hat keze van.

Imígyen fest őkelme, amikor sétára indulunk. (A sapkáját és sálját mindig maga választja ki. Mivel örököltünk egy  raklapnyit, erre bőven van lehetősége.)

Megvagyunk

Csendesen peregnek a napok, finom, jóleső egyhangúságban. Hasonló érzésem van, mint Rékás várandósságom idején a 27-30. héttől kezdődően. Hihetetlen a nyugalmam. Újra előjött az üvegbúra effektus, amikor is bár érnek külső behatások és ingerek, azok mégis többnyire leperegnek rólam. Apa mindezt lustaságnak hívja, de persze nincs igaza cseppet sem. A helyzet az, hogy szinte minden gondolatom hol az egyik, hol a másik gyerkőc körül forog, más nem nagyon férkőzhet be a gondolataim közé.

Kedvenc elfoglaltságom lett azt böngészni, mit tud felmutatni fogyasztói társadalmunkra épült kereskedelmünk, amikor a kismamákat veszi célba. Vagy éppen a kisbabákat. Nézegetem a hintákat, babakocsikat, pihenőszékeket, játszószőnyegeket, bébi játékokat, kék és rózsaszín babaruhákat...többnyire a vásárlás konkrét szándéka nélkül. Az élvezet egyelőre már abban is ott van, hogy AKTUÁLIS számomra mindezek között keresgélni, válogatni, gyönyörködni és tervezgetni.

Aztán a szakirodalmat, több kedvenc blogot is "átlapozok" szaktanács, információ vagy puszta tapasztalat után, hogy is legyen a jövő, hogy Réka ne traumaként érje meg a kistesó érkeztét. Töprengek, hogy egyáltalán, fel lehet e készíteni kellőképpen egy 2-2,5 évest arra, hogy kistesója érkezik? Nagyon felfordul majd a kis világa? Jól viseli majd? Lesz rá elég időm? Vagy a gyakorlat majd úgyis keresztülhúz minden számítást? Úgy kalkulálok egyelőre, hogy Réka kistesója olyasmi kedélyű baba lesz, mint a nővére volt annó. És azzal, hogy úgyis megoldunk majd mindent, ha eljön az ideje.

És ahogy én pocakom növesztem és mindezen elmélkedem, Réka időközben hetek alatt nagyon erős, lángoló szerelemre tört irántam. Éjjel mindig úgy alszik el, hogy kis karjait a nyakam köré fonja, és napközben is a szeretetnyilvánításnak minden formája jelen van a palettáján. Én vagyok most neki az alfa és az omega. Hozzám bújik, hízeleg, keres, ha eltűnök néhány percre a lakás másik felében. Sokszor rájön az "anyázhatnék", amikor csak hív, szólít, a figyelmem igyekszik lekötni, csak hogy tudja, figyelek rá.

Ez volna a szeparációs szorongás? Eddig arról azt sem tudtuk eszik e vagy isszák, de most talán fülön ragadta Popimat. Nem is tudom, talán emögött a nagy anyásság mögött az lehet, ösztönösen sejti, tudja, hogy jön a kistesó, akinek az érkeztével anya figyelme megoszlik majd.....Ilyesmit látok nagy kék szemeiben, ahogy hozzám bújik puha kiscicaként. A kötődés és a szeretet olyan magas fokát, hogy néha belesajdul a szívem, mert ilyenkor arra gondolok, hogy még mindig egy lélek vagyunk, ha már nem is egy test, régen nem az.....És hogy ez milyen félelmesetesen szép és leírhatatlan. INTIM.

Vagy csak képzelődöm,  talán még túl pici ehhez, hiszen azt sem hiszem, hogy értené, az a baba egyszer kibújik a pocakból, tesó lesz belőle, egy kb. 50 centis kis csomag, aki nem játéknak vagy vendégnek jön, hanem teljes jogú családtagnak.

Akárhogy is, én feltétlenül igyekszem most kiélvezni az utolsó hónapokat, amikor még kettesben lehetünk. Máris szívom magamba ezeknek a boldog napoknak az energiáját, és arra koncentrálok, hogy emlékezetes időszak maradjon ez...talán mindkettőnk részére.

Újdonságok a játék terén

Cseppem egyik frissen beszerzett tulajdonsága a közepes fokú türelmetlenség és a nagyfokú önállóságra törekvés, azaz a mindenténakarokcsinálni. És teljesen természetes, hogy ezek a vonások meg is határozzák azt, ahogyan Réka játszik. Így aztán egyre inkább nem ÉN játszom Rékával, hanem Réka elvan, mint a befőtt a játékaival nekem pedig többnyire a passzív szemlélő feladata jut.

Pl. memory-zás során, amely egyik kedvence mostanság. Réka karácsonyra kapott egyet a nagyszüleitől (miután én megvettem neki a játékboltban) Először olyan érzésem volt, hogy Réka majd jól ellesz a fajin vastag kártyákkal, melyen csinos rajzok ábrázoltak kacsát, nyuszit, autót és repülőt, de még véletlenül sem játszik majd velük rendeletésszerűen.

Aztán csak annyi történt, hogy a két nagy és okos unokatesó lezavart egy parti memoryt (jellemző, hogy a 6 éves Ákosnak ez jobban ment, mint nekem, csak pislogtam, ahogy villámkézzel fordítgatta fel a lapocskákat....) és Réka máris vágta a lényeget. Azóta szívesen memoryzunk. Általában csak 10-14 kártyát veszek elő, így egyszerűbb a dolog és nagyobb a sikerélmény Rékának. És már nem is marad tátva a szám, amikor a lefordított lapok közül ismer fel két egyezőt, eleinte nagyon is így volt.

Aztán ott van a Főzőcskézés a szintén karácsonyra kapott konyhával. Rékám egész jól elmolyol vele, lábosban tejet melegít a cicának, répát főz a nyuszinak, mert valahogy úgy gondolja, a nyerset nem szereti....teapartit tartunk vagy éppen képzeletbeli narancslevet szürcsölünk a csészékből, poharakból. Mindezt olyan nyugalomban bonyolítjuk le, hogy olykor olykor azt érzem, még néhány kör tea vagy almalé és lemegyek alfába, esetleg rögtön bétába...

A mágnestábla sincs elhanyagolva, amelyekre betűket és számokat sorakoztatunk fel. Talán ezért, talán csak úgy, de egyik hétvégén Réka egészen hirtelen elsorolta a számokat egytől tízig. (Háááámmm, néééégy, öt, hak, hét, nyóóóóc, tíííz) A kilenc olykor kimarad valahogy. És le vagyok maradva, mert Popiapu bemutatta, hogy Rékának megy csaknem ugyanez japánul is (ugye a karate világában az az "munkanyelv") Hát kész vagyok, én csak kettőig tudok japánul számolni....

És ha már itt tartunk, érdekes, megjegyzem, hogy Popperem barátsága a számokkal nem csak felületes, külön külön is felismeri őket mondjuk egy könyv lapjának alján, vagy az üzletek árcéduláján. A betűk közül szinte mindet felismeri....talán a Q, W és Y a kivétel.

A rajzolás mostanában mintha kissé háttérbe szorult volna, talán mert unja egy kicsit. Újabban két csaknem egyforma virágot, cicát, bármit szoktam rajzolni és Rékának kell megtalálnia, mi a különbség közöttük. Vagy kiegészíteni, amit én igyekeztem összehozni a papíron.

Az esti csendesebb időszakban szokott előkerülni a gyurma a soksok műanyag figurával, és Réka szaggatja ki őket lelkesen, egyedül az alapanyag nyújtását bízza rám nagylelkűen. Ilyentájt játszunk gyöngyfűzősdit is, nekem ez egy olyan időszak, amikor némán és fátyolos tekintettel bámulhatom a lányom és gyönyörködhetem benne. Merthogy csak ül nagy nyugalomban és fűzöget, engem még véletlenül sem közel engedve a tűzhöz...Szóval anya megadóan csak tehénkedik a lánya körül és csendesen báááámul...Ez is nagyon jó programpontja a játéknak.

Aztán este lefekvés előtt jön az, amit én csak kvízjátéknak hívok. Kérdéseket teszek fel, mostanában az állatvilágból, Réka pedig lelkesen válaszolgat. Ilyesmik hangzanak el:

- Melyik állatnak van hosszú csőre/lába?

- Melyik állat él a víz alatt?

- Melyik állat lélegzik kopoltyúval? (csak viccelek)

- Melyik állat hordja a hátán a saját házát?

- Melyik állatnak van vörös bundája?

- Mit szeret enni a nyuszi/mókus/béka/gólya/pingvin/oroszlán stb....

- Melyik állatnak nincs sem keze, sem lába?

- Melyik állatnak nincs foga?

stb. stb....

Réka imádja. Amikor én már talán inkább alukálnék, és valahogy öt kérdésenként ásítok egy hatalmasat, Réka akkor is buzgón "méééé" (még) kiáltással követel több keresztkérdést. Még, még, még....végtelenül....

PS: Ma 14 darab memory kártyával játszottunk 3 partit, nagyon ügyes!! Néha lepipál engem is!!!!

Réka mondta

Réka éppen tagadó fázisában van, vagyis az jött rá, hogy akármit mondjunk, javasolunk, ajánlunk neki, mindenre kőkemény és hangos NEM a válasz.

- Néha azért szófogadó és jó kislány is ám! - védem meg őt a szigorú nagyszülői kritikák elől. (Vagy inkább magamat és a nevelésem....)

Már háromszor is visszahangozza válaszát, mire felfogom mit mond.

- Nyéha. Nyéha....- hangsúlyozza Réka ahogy velem szemben az asztalra könyököl. Olyan huncut képet vág, mint tán még soha

Mániám, hogy mindent kommentálok, amit látunk vagy hallunk. Jár a szám, épp hogy el nem kopik. Így a Milka csoki reklámja sem maradhat anyai megjegyzés nélkül, pláne, hogy Réka bősz búúúúzással jelzi, kiszúrta a tehenet.

- Igen, ott egy boci. Figyu, Réka, igazából milyen színű a tehén? Barna-fehér, ugye? (Az egyszerűség kedvéért. Itt nem tértünk ki a fajtajellegzetességekre.)

Ez ment egy párszor kisebb variációkkel... kb. a harmadik kommentem után Réka belémfojtotta a szót.

- Jó, jó, jó, jó... - legyintett.

Ezt meg az okos anyja mondta.  Újabban feltűnt Rékának, hogy van olyan, hogy "én", "te", "ő"...... Használata okoz nála némi kavarodást, ami nem is csoda korából kiindulva, ám én lelkesen a segítségére siettem, amikor először-másodszor le "te-zett"...

- Én az én vagyok, te meg te....(Apa itt lecsapta a magas labdát és befejezte a "felnőttmondókát" (ki a hülye én vagy te) Én - tudomást sem véve róla -  rendületlenül folytattam: - Szóval, Réka,  én én vagyok, de ha te mondod magadról, akkor a te én lesz...szóval te magadra azt mondod hogy én, én én vagyok neked te..... - Réka nem értette, de lassan már én sem, úgyhogy nevettünk egy kört mindannyian és annyiban hagytuk a témát.

Hát igen, negyedik gimiben rájöttem, hogy nem tudok magyarázni. Legalábbis nem elég jól. Így mindenki nyereségére nem lettem tanár.

Popi esete a nénivel

Minap történt, valamelyik éjjel. Ahogy mindhárman elhelyezkedtünk párnáinkon, paplanunk mélyén, hogy nyugovóra térjünk, Popival rátértünk az utolsó napirendi pontra, ami a kvízjáték (lásd: egy későbbi bejegyzés).  Ahogy befejeztünk és elégedetten a jobb oldalamra fordultam, hogy átadjam magam az álomnak, Popi egyszer csak megszólalt.

- Néni! - majd még elismételte néhányszor, mielőtt kizökkentem volna a félig alfa állapotomból és hozzá hasonlóan magam is felültem az ágyban. Réka nagyjából az ablak irányába nézett, a redőny rései között szűrődött be némi fény. Amikor sokadszor is vidáman köszöntött valami nénit, hirtelen kiáramlott belőlem az álom és végigfutott a hátamon a hideg.

- Miféle néni? Hol van itt néni? - kérdeztem óvatosan. Apa is ébren volt még, mert mocorogni kezdett a takaró alatt.

- Ott...néni.... - mutatott Réka újra ugyanoda.

- Hallod, Apa??? - taszítottam egyet Apán vakon, éppen a könyökét sikerült megragadnom.

- Aha, biztos a szobainast látja.....(gyk: Mármint a bútordarabot.)

- Áh, azt láthatta az elmúlt két évben minden éjjel....- legyintettem.

És bár Apa fájdalmasan felnyögött és a fejét fogta, hogy milyen idióta vagyok, kifaggattam Rékát, hogy mit is lát. Nem bírtam magammal. Keresztkérdéseimből egyértelműen kiderült, hogy a nénin kabát van, de sapka nem, valamint, hogy ül. Más nem... Pl. hogy kicsoda, micsoda...

- Na és van vele még valaki?

- Na én kimegyek pisilni. - döntött hirtelen Apa, egyértelmű volt, hogy még csak meg sem legyintette az izgalmam, hogy esetleg egy szellem lenne a szobában.

- Nemáááár....- ugrottam egyet. - Nem hagyhatsz most itt....Félek. - vinnyogtam színpadiasan, persze Apa ment tovább a dolgára.

Ahogy visszaért, újra sötét lett és csend, Réka egyszer csak hozzám bújt.

- Mi a helyzet, hol a néni?

- Néni? Nem...

- Elment?

- Ige.... (igen)

- Elment?!

- Ige....

- Biztosan elment?

- Ige....

Hát nem cidris???? Aznap éjjel képtelen voltam a vaksötétben kivitorlázni a  vécére, valahányszor rámtört a szükség, felkapcsoltam minden villanyt, ami csak az utamba került. Nehogy olyasvalakibe botoljak, akinek a bejelentett lakóhelye nem egyezik a miénkkel....

Popi, Anya és a kistesó

Popi és anyukája

Réka hozzáállása egyelőre példamutató a pocakhoz és ehhez az egész testvér kérdéshez. (Amíg pocaklakó a tesó, addig nem is rengeti meg a világát persze az égvilágon semmi...) . Spontán simogatja, átöleli, puszit ad egyre méretesebb hasamnak. Hisz baba van benne....Sokszor ködfátyol ereszkedik a szememre, mert meglep Rékám egy-egy gesztussal, simogatással, szeretetnyilvánítással....

Túl a félidőn. 21 hetes a pocak

Házunk táján

Elteltek az ünnepek, hussss....újra itt a január, ami - akárhogy is nézem - nem a kedvenc hónapjaim egyike. Ennek ellenére sok apró öröm és élmény ér napról napra Réka mellett, úgyhogy nem panaszkodom.

Amikor Réka megszületett, imádtam az első hetek, hónapok varázsát. Le sem igen vettem róla a szemem és azt gondoltam, Istenem, micsoda szép időszak ez, ennél már nem is lehet jobb. Ám aztán újabb és újabb korszakok jöttek, egyik a másik után és rá kellett jönnöm, hogy a bár némelyik magában rejtett nehézségeket és megoldanó gubancokat (elkerülhetetlenül), azért mind ontja magából bőven a maga kis csodáit és csillámporát.

Most éppen azt a korszakot éljük, amikor Réka gyakorolja a szobatisztaságot, elkezdett beszélni, magyarázni, okoskodni (és olykor kioktatni. Hát ja, máris...) és fantasztikus egy időszak ez. Olykor a hasunkat fogjuk Apával egy-egy beszólásán, gesztusán, máskor egészen megható mozzanatokat tesz felénk, csordultig tele szeretettel.....Szóval bár nem egyszerű az élet egy Kétévessel, kétség kívül nagy kaland és élmény.

Popim hihetetlen sokat változott, fejlődött, okosodott az elmúlt néhány hétben. Egész más leánykává fejlődött, mint akit novemberig mondjuk jól megismertem. Olyannyira, hogy már többször nekiszegeztem a kérdést, hogy chip csere volt nálad? Vagy egyenesen alaplap csere?? Netán elragadott egyik éjszaka néhány órácskára egy ufó???

A legszembetűnőbb változás az AKARATOSSÁG. Amely gyakran hisztivel párosul vagy abba torkollik. A konfliktusok forrása általában onnan ered, hogy őkelme mindent maga akar csinálni, egymaga és csakis úgy, ahogy ő elképzelte. Olyasmit is, amitől még jóideig távol fog maradni (pl. sültkrumpli kihalászása a forró olajból, anya után vécé lehúzás, kristálypoharak ellöbbölése, tévén a csatornabeállítás, szennyes belapátolása mosógépbe és a sor szinte végtelen).

Máskor azon rág be, hogy bizonyos dolgok kivitelezésére zsenge koránál fogva még nem képes (lásd: pulcsi begombolása, kiscsizma önálló felvétele). Nézhetjük bármely esetet, az eredmény többnyire jellegzetes rugózó mozdulatok (eleinte még vicces is volt) ordítás a süketülésig, hogy Jéka, Jékaaaa....mármint hogy ő akarja mívelni a dolgokat....

Több türelem kell mostanában hozzá, ezt nem is kell mondanom. Volt már, hogy azt gondoltam, nincs több belőle, készleteim teljesen lemerültek, de aztán valamilyen úton módon kilábalunk együtt a gödörből (Apa is segít nem ritkán) és megy minden tovább.

Van, hogy lelki furdalásom van este, elalvás előtt, hogy ezt és azt a szituációt már megint nem úgy oldottam meg, ahogy azt kellett volna, ahogy azt helyes lenne....Futnom kellett volna több kört, időt szánni a magyarázatokra, időt szánni magára Popira, hogy megértse, mit miért kell(ene) megtennie...De nem mindig van hozzá lelki és fizikai erőm sajnos. Tudom, hogy fejlődnöm kell, mert tapasztalok tán még cifrábbakat is néhány jelentéktelennek tűnő hisztinél...jajjj....igyekezni fogok. Oprah Winfrey szájából hallottam egyszer, hogy gyereket nevelni (azt igazán jól csinálni) a világon a legnehezebb...Hát mondott valamit....És akkor hol vagyok még attól, hogy eredményesen megbírkózzam két gyerkőc nevelésével. Pedig a feladat itt áll a kapuban...

Visszatérve Popimra, a beszéde sokat fejlődött mostanában. Bár Kazinczy nemes nyelvét nem bírja még tökéletesen, de megduplázta a szókincsét, rövid mondatokat alkot és klassz kis párbeszédeket lehet vele folytatni, amit nagyon szeretek és élvezek.

Idegen környezetben nem félénk, érdeklődő és hamar megfeledkezik, hogy léteznek olyan személyek is, mint szülők. A hallása is szelektív lesz, rám sem igen hederít, kivéve, ha éhes lesz vagy szomjas, esetleg olyasmit találok mondani, hogy "Réka, nem kérsz tortát?" Mert akkor hirtelen nagyon szeretne az ölembe mászni, közel a "tottájához".

Egyébként a többi gyerekkel szemben is nyitott, barátságos, számomra olykor szívszorítóan az. Merthogy ártatlanul, szélesre tárt szívvel közelít meg nála jóval nagyobbakat is, akik korukból is adódóan nem ritkán átnéznek rajta és nem akarnak vele játszani...Az elutasítás nekem, mint anyának sokkal jobban fáj, mint Popinak....

Imádom, ahogy szeretetét kinyilvánítja. Váratlanul átkarolja a nyakam, sokszor hátulról, hízeleg, mint egy édes cicalány... ahogy éjszaka fojtogat az ölelésével és tucatjával osztja a puszijait.

Anyásabb is mostanában. Úgy finoman, hogy anyának azért az jól essen, de semmi hisztéria. Bár ha váratlanul kiszállok az autóból, dolgom intézendő, kétségbeesik és sír utánam, de nagyjából csak amíg be nem csapom magam mögött az ajtót nagy lelkifurit húzva magam után.... Dehogy hagyom egyedül az autóban, az apja ott ül a volánnál!!!

Kedvencem az esti összebújásos sutyorgás, amikor Apa már alszik, (félig én is), Popi hozzámbújik és én elmondok néhány csendes mondókát, beszélgetünk cicákról és kutyusokról. Kedvenc eledelekről, ismerősökről, autókról....Kinek van hosszú farka, rövid füle, rövid farka, hosszú füle (állatokra szorítkozva szigorúan)...Aztán mindig megérzem, amikor már ő is aludni szeretne, mert az örökmozgó jelleg lankad a leánykában, már csak azt hallom, ahogy szuszog, minden más csendes lesz...És el is alszik. Többnyire előbb, mint én...

És...

Áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánunk mindenkinek!

Beszélgetünk - részlet

Én: - Hogy is hívnak téged, Réka? (Jó kérdés, de valahogy indítani kell. Nem unja, még nem, így válaszol:

Réka: - Dá..........Ánná. (roppant elégedett magával)

Én: - És a Réka hová tűnt?

Réka: - ????

Én:  Mondd, hogy Réka!

Réka: - Ánná. Ánná.

Puff neki, máris kiderült, hogy úútálja a nevét?????

Én: Rendben. No és Réka, hány éves vagy?

Réka: ...Ettó (közben mutatja, hogy kettő)

Én: Ügyes vagy. Mit iszol?

Réka: Kakkaóóó!

Én: Kakaót? És finom az a kakaó?

Réka: Aha... (mert laza a gyerek)

Én: És a tejet nem szereted?

Réka: (Rávágja, mint a villám) Miamm, miamm! (Jelezve ezzel, hogy azt a macskák szeretik. Ő egyébként tényleg nem. Majd nagyon kortyol a kakaójába, amely csinos macskabajszot varázsol az arcocskájára.

Másnap nagymaminál felvágunk.

Én: Réka, hogy is hívnak téged?

Réka: Dá....Ánná.

Én: Rékát nem mondod?

Réka: ????

Mama: Mondd, hogy Réka, kicsim, az a neved. RRRRRRéka, mint a RRRRépa.

Én: Én már a Jékának is örülnék, csak mondaná....

Réka: Dá....RRRéká Ánná. (és vigyorog, mint a vadalma)

Na tessék!

Miamm

Egy reggel, ahogy kinyitottam a szemem, még szinte semmit sem érzékelve a külvilágból arra eszméltem fel valamennyire, hogy Rékám leghűbb szövetségese, Miamm bámul engem. Hogy Réka mellett hevert, abban nem volt semmi különleges, mert gyakran alszik az ágyunkban, ám ezúttal egyenesen a szemeim közé meredt. Nem is tudtam eldönteni, hogy szomorúan, kritikusan vagy csúfolódva, mindenesetre nem álltam sokáig a nézését - hja, biztos nincs rendben a lelkiismeretem - inkább adtam neki egy nagy cuppanós puszit, amolyan Réka módra és úgy intéztem, hogy más felé tekintgessen. Amit könnyű, mert babzsák a teste. Vagy valami olyasmi...

Ő tehát Miamm, a különleges macska, aki tulajdonképpen feketepárduc, de Réka még a tigris-oroszlán-cica háromszögben navigál, így következetesen macskázza. Tehát macska és pont.

Ő Miamm, akihez Rékát valami egészen különleges szeretet fűzi (majdnem féltékeny is vagyok erre a fekete izére), aki tud ülni és feküdni, tűri, ahogy kisgazdája anyatigrisként hurcolja a grabancánál fogva innen oda és onnan ide és aki mindig mindent megért, türelmesen végighallgat és remekül tud odabújni az emberhez bármikor. Tudom, mert izé...én is kipróbáltam. És akit semmiképpen nem szeretnék elveszíteni, mert jajjj, Miammból csak egy van, ilyen Miamm (ilyen fess és illatos cica...fiú??)  nincs másik.

Minden csupa porcukooor!

Tegnap este még bőven vacsorakotyvasztás közben, számomra teljesen váratlanul hullani kezdett a hó. És hullok és szakadt, hol vizszntesen, hatalmas pelyhekben, hol szelíden, mégis játékosan...Időről időre az ablakhoz pattantam, hogy gyönyörködjek a látványban....később csak lustán Apát faggattam, hogy az utcai lámpák fényére pislantva ugye esik még a hó...Újabb egy óra múlva lezseren Popit zavartam a teraszajtóhoz, hogy beszámolót adjon az időjárás aktuális állásáról. (Mi mindenre jó egy gyerek, ugye...)

Éjjel 11 után - mert eléggé el nem ítélhető módon kivártuk amíg kiderül, ki is lesz az új kiscsillag - nem tudtam tovább várni, 2 óra talpviszketés után overált rángattam Rékára, kabátot kaptam magamra és máris a lépcsőházban találtuk magunkat. Őrültségnek tűnhetett volna, de nekünk teljesen normális reakció volt ez a havazásra.  Apát nem kellett sokat biztatni, frissen birtokba vett és roppantul féltett (jelzem, méltán) járgányán akkorra bő 20 centis porhó csillogott. Addig bizton nem tudott volna nyugovóra térni, míg le nem takarítja a verdát. Nagyjából hópihementesre. Negyed óra múlva kiderült, hogy talán Don Quijote-éhez mentem férjhez, mert Férjem az Isten előtt nem látta be, hogy a szakadó hóval a seprű nem lesz tartósan eredményes...De belátom, szórakoztató volt nézni, ahogy hősként küzdött...

Réka kezdetben bizalmatlanul fogadta a havat....és ez később sem igen változott. Kétszer hatalmas hátast dobott a járdán, így emiatt nem hibáztattam. Nem ütötte meg magát, a vastagon kipárnázott overál akár az Északi sarkon is megállta volna a helyét, csakhát ki szereti, ha a legváratlanabb pillanatokban kiszalad a lába alól a föld és a csillagos ég kitölti csaknem teljsen látóterét.

Én istenien éreztem magam, nem volt hideg, varázslatosan hullott a hó...rózsaszínben fürdött az ég és mindenhol az az érintetlen hótakaró. Még jókorákat csúszkáltam is a járdán fel és alá, mint gyerekkoromban, amíg rá nem jöttem, hogy bőven elmúltam 30 és egyébként is mit művelek ?! Roppant felelőtlen ez egy kismamától, roppant felelőtlen, úgyhogy egészen hirtelen abbahagytam a mókát.

Aztán elsöpörtük a havat a járdáról (Apa söpört és meg hógolyó sorozatot küldtem felé) majd visszavonulót fújtunk, mert félő volt, hogy Rékából hóember lesz a nagy egyhelybencövekeléstől...

H1N1-ről extra röviden

Nem oltatunk.

Rékát nem, mert 3 év alatt nem ajánlott. (1 év alatt egyenesen TILOS, ahogy egyik orvos ismerősöm fogalmazott. )

És ha 1 év alatt TILOS, akkor pocaklakós Popianyunak miért kellene védőoltás? Pocaklakója eléggé 1 év alattinak számít....Nem kell hát védőoltás.....minden zsigerem és idegem azt súgja: nem szabad......Néha azt gondolom, ez csak nekem egyértelmű, máskor meg azt, hogy nincs ennél egyértelműbb dolog a világon.

Regényt tudnék írni a témában, de már túl vagyunk az örlődés, a pánik szélén táncolás és non stop tipródás fázisán. Nem oltatunk, mert így látjuk a legjobbnak. Téma lezárva. A felelősség - így is úgy is (!) - a miénk.